A sodrás és a fák
This post is written in Hungarian — because some feelings only arrive in one language.
(But you’re so welcome to stay and feel through the images.)
Most olyan üres - üres minden.
Mint egy kellemes meleg nyári napon zivatar után.
Elszállt a fullasztó pára, kitisztult a levegő, új lehetőségek szaga száll a levegőben. Ma bármi lehetséges.
Várakozással és izgalommal telik meg a szív.
Vársz és remélsz. De semmi sem történik.
Esteledik, és csak vársz és remélsz.
Jönnie kell, történni fog - történnie kell - valaminek - akárminek.
Ha nem ma, akkor mikor?
Ha ma sem, akkor fog valaha egyáltalán?
Mi hiányzik?
Hol van a kapcsoló ami beindítja az élet történéseit?
Ki fogja felkapcsolni?
Csak mondja el valaki, és megcsinálom.
Csak adjatok egy irányt.
Egyedül nem megy.
-De miért?
Félek.
Kicsi vagyok.
Ki véd meg ha rosszul sül el?
Annyira egyedül vagyok.
Voltam.
Leszek?
-Nem, nem.
Egy réten fekszem.
Melengeti a nap a bőröm.
Virágillat száll a levegőben.
Áll az idő.
Most tényleg bármit lehet.
Nincs mit veszíteni.
Áll az idő.
Ez a szabadság?
-Nem.
De ez egy biztonságos burok. Érzem. Itt bármit lehet.
Ugye?
-Nem.
De valós.. nem?
-Nem.
Hát akkor?
-A burok csak távol tart.
Mitől?
-Az Élettől.
Értelek.
Ha áll, akkor valójában nem történik semmi.
Olyan mint álmodni.
Azt hiszed élsz, de valójában forgatókönyveket írsz a fejedben.
Az Életről.
Ahelyett, hogy élnéd.
És közben az idő telik.
Nem áll.
Te nem látod, de épp most megy el melletted.
Integess - még talán látja.
A mozdulatlanság halál?
Mi hát az Élet?
A momentum.
Mozdulatok egybefonódó sokasága ami a tenyerére fektet puhán és visz mint a kellemesen hömpölygő Körös ahol gyerekként nagypapád az úszógumidat húzta.
Csak figyeled ahogy haladnak el melletted a fák.
Nem tudod hova tartasz, de nem is fontos.
A sodrás számít csak és a fák.
