Why do we need to heal as a collective?
Görgess le a magyar fordításhoz
We live in an isolated world, constantly fighting just to be seen as special.
Feed the ego, starve the soul — the silent motto of our culture.
Meanwhile, we’re lonely.
And all we truly crave is connection.
To be loved.
But we’re so scared of rejection.
So we build our own little worlds —
hide behind thick walls that no one can break through.
We’ll do anything to avoid failure, disappointment, being turned down —
because we couldn’t bear it.
Or at least, our ego couldn’t.
So we carry on “living” our lonely lives, aching for love —
quietly counting down the days of our human existence.
We’ve made it our life’s mission
to patch every crack,
numb the pain,
bury the fear,
ignore the gaping hole inside our soul.
And time passes.
10, 20, 50 years.
And then we leave — stripped bare.
Believing that this was life.
That we did what we came here to do.
When the truth is —
we’ve done everything
except live.
This, for me, is the Matrix.
And the only question that remains is:
Will you take the blue pill,
or the red one?
Miért van kollektívan szükségünk a gyógyulásra?
Egy izolált világban élünk, ahol minden erőnkkel küzdünk azért, hogy mások lássák, mennyire különlegesek vagyunk.
Feed the ego, starve the soul — ez lett a jelenlegi kultúránk alappillére.
Közben pedig magányosak vagyunk.
És minden vágyunk az, hogy kapcsolódjunk.
Hogy szeretve legyünk.
De félünk a visszautasítástól.
Ezért felépítünk egy saját világot,
vastag falakkal körbevesszük magunkat,
amin senki sem hatolhat át.
Nehogy véletlenül kudarcot valljunk, visszautasítsanak, vagy csalódás érjen —
mert azt nem bírnánk el.
Legalábbis az egónk biztosan nem.
Így élünk — magányosan, szeretetre éhezve,
miközben csendben várjuk a földi lét végét.
A létezésünk céljává vált, hogy két kézzel tapasszuk be a réseket,
eltakarjuk a fájdalmat,
lenyomjuk a félelmet,
és teljesen ignoráljuk azt a hatalmas, tátongó űrt a lelkünkben.
És közben csak telnek az évek — 10, 20, 50 is talán —
majd csupasz seggel távozunk.
Azt gondolva, hogy “ennyi volt az élet” —
miközben valójában mindent csináltunk,
csak épp élni nem éltünk.
Nekem ez a Mátrix.
A kérdés már csak az, hogy a kéket vagy a pirosat kéred.